A nők komolyan semmi máson nem tudnak gondolkodni, csak a szerelmen, írta Krúdy. Persze akkor benne magában is volt valami a nőből. Vagy osztozva férfitársai többségével, álmodta a nőt ilyennek: akinek mindene a férfi, a szenvedély; aki megbűvöl, leginkább azáltal, hogy megbűvölhető. 

De mi ejti a nőt ennyire gondolkodóba, miért jelent a szerelem ily nagy szellemi kihívást számára? Talán mert a férfiak bonyolultabbak a nőknél, és tovább tart kiismerni őket? Nyilván, hiszen nem annyira kitárulkozók, mint a nők. A beszéd náluk a hódítás kelléke, nem olyasmi, amin keresztül lelküket tennék láthatóvá. Ha éppen úgy tűnik, lehet, hogy az is csak a hatás kedvéért. Vagy épp ezért őszinték; de aztán, amikor már nem érzik úgy, hogy hatniuk kell, például mert már becserkészték vagy pláne elvették a nőt, akkor az őszinteségük is elillanhat. Pedig épp ez volna a nő számára a mind mélyebb és mélyebb lélekcserék ideje.

Ha azonban ez az álmuk teljesülne, talán a szerelemből ébrednének fel. A férfi, ha túlontúl belesimul a nő elképzeléseibe, ha túl alkalmazkodó és készséges, akkor nem férfi. Vegyük az alkalmazkodást: a nőt rendkívül bosszantja, hogy a férfi képtelen változtatni szokásain, ám tudósok szerint evolúciós léptékben épp a nők részesítették előnyben az ilyen megrögzött férfiakat, miközben az alkalmazkodást megtartották maguknak. Ezt a nemek közti különbséget például már a zebrapintyeknél is megfigyelték! Új terepre érkezve, minden madár felderíti a környezetet. Ám míg a tojók ezt mindig egy kicsit másképp teszik, az új hely szelleméhez igazodva, a hímek akárhol is egyforma mintázatot követnek. Ez megbízhatóságot sugall. Arra a férfira, aki nemigen változtat belső szoftverein, lehet építeni.

A nőnek az tetszik, akitől tart; abban lát fantáziát, aki amúgy idegesíti. A valóban férfias karakter csak nehezíti az életét, a kapcsolatfelvételkor, mert félreérti a nő jelzéseit, később, mert semmibe veszi azokat. Ennek alapja a tesztoszteron által átszabott agy. Eredetileg minden agy nőinek indul. Ha nem éri kétlövetű támadás a férfihormon részéről, olyan is marad.

A tesztoszteron első hulláma magzati korban érkezik, és ez már kezdetektől komoly értékrendbeli eltérésekhez vezet. A fiút jobban érdeklik a kütyük, mint a lányt, és kevésbé figyel az emberi arcokra. A fiút az akció köti le inkább, a lányt a rá adott reakciók. A második tesztoszteron-robbanás hatására teljesednek ki a férfias ornamensek, testben és elmében, és vele az agresszívebb, dominánsabb egyéniség. Egyszóval, e hormon szinte tudatmódosító szerként működik. Ahogy a női hormonok is, amelyek jó időre valóban minden mást zárójelbe tesznek az emberi kapcsolatokon, főként pedig a szerelmen kívül. 

A szeszély biológiája

A női agy produktumai elsőre nem olyan látványosak, mint mindaz, amit a hódító férfiagynak köszönhetünk: a női remekművek ritkábbak, a tudományos és művészeti forradalmakat is férfiakhoz kötjük inkább. Mégis, a kifejezetten női agy tud valamit, ami legalább ennyire különleges: ráhangolni magát más emberek agyára. A nők hagyományosan jobbak az elmeolvasásban, vagyis abban, hogy akár apró jelzésekből a másik lelkiállapotára következtessenek.

Az emberekkel foglalkozó agyterület, a ventrális prefrontális área esetükben nagyobb, mint a férfiaknál; Robin Dunbar (Oxfordi Egyetem) mérései szerint pedig a női kommunikáció kétharmada az ismerősök kibeszéléséről szól.

A nők elméjét a szerelem és az anyaság sem homályosítja el teljesen. Bár a kritikáért felelős agyrészek ilyenkor elhallgatnak, s így szerelmüket vagy gyermeküket valóban különlegesnek látják, ezzel párhuzamosan emlékezőművészekké válnak. A nők a kötőszavak szintjéig menően mindent bevésnek a hosszú távú emlékezet barázdáiba, amit csak a szeretett lény mondott. Ez a hippokampusz fokozott működésének köszönhető, amit Helen Fisher (Rutgers Egyetem) mutatott ki szerelmes nők agyának MRI-vizsgálatával. A változás bizonyára az anyaság kezdetére is jellemző. A hippokampusz az átsuhanó benyomásokat addig körözi áramköreiben, amíg azok meg nem szilárdulnak, aztán elküldi őket egy másik agyrészbe, végső tárhelyükre. Ami a szerelmest illeti, olyan lesz mindez, mint egy irdatlan nagyságú belső fényképalbum, hang- és videótár, nem szólva a taktilis és kémiai emléknyomokról, főként az illatokról. Utóbbiakról ismert, mekkora szerepet játszanak a nő választásában. Például jobban szeretik a magas tesztoszteronszintű, jó vágású férfiak illatát.

De ha csak ennyi lenne, a nők túl egyszerűek volnának, azonban a női szeszély biológiai valóság: a nők termékeny napjaikon még azoknak a pólóknak a szagát is vonzónak találják, amelyeket futópadon megizzasztott férfiakról hámoznak le és tesznek egy befőttesüvegbe a kísérletvezetők. Más napokon azonban, s ezek vannak többségben, ez a fajta feromonális csábítás egyáltalán nem hatja meg a nőket. Kivéve, ha a molekulák olyan férfitól származnak, akinek immunrendszere nagymértékben eltér az övéktől – ahogy ezt Randy Thornhill (Új-Mexikói Egyetem) kimutatta. Ezt az érzéket az evolúció csiszolta ennyire tökéletesre: hiszen a különböző immunkomplexű pártól származnak legvalószínűbben a betegségeknek ellenálló, életerős gyermekek.

A másik szeszély-faktor abból a kognitív túltengésből fakad, amely a nőt a szerelem kezdetén jellemzi, amikor mindent regisztrál, miközben a romantikus impulzus elhallgattat agyában kritikát és félelmet egyaránt. De meddig? Tipikusan addig, amíg a férfi durván meg nem sérti valamivel morális érzékét. Enyhébb akciók sok nőnél még beleférnek, mint a férfiasság kilengései: például eltűnni és feltűnni egy másik nő oldalán, persze ha többször nem fordul elő. Ám a bántalmazás, főleg a gyermekkel szembeni agresszió, továbbá a súlyos függőségek vagy perverziók és a tartós hűtlenség az ép pszichéjű nő szerelmét gyorsan megingatja. Mindazt az adalékot, amit szebb időkben a férfival kapcsolatban emlékezetébe gyűjtött, immár teljesen átértékeli. A valaha szerelmes nő, figyelmének és memóriájának hála, veszélyes ellenféllé válhat. Fegyvertára az ismerősi körben való megbélyegzéstől az irodalmi kiszerkesztésen át a büntetőjogi lépésekig terjedhet, nem beszélve az átkokról, amelyekkel a palackból kiszabadított szellemeket küldi exe nyomába.

Ha a nők ennyire szenvedélyes férfi-szakértők, ha minden magazincikkben azt vesézik ki, melyik az az 5-7-10 jel, amely tutira elárulja a férfi szándékait / komoly szándékait, vagy hogy hozzánk való / nem hozzánk való, akkor, kérdezhetjük, miért egyre több a tönkrement kapcsolat? Akkor mivégre hétről hétre fölfedezni a soha ki nem alvó tűz titkát? A nők ambiciózusan tanulnak tovább, lassan nanométer pontossággal ismerik a férfiagyat és erogén zónákat. Akkor hol a hiba? Talán a nők szerelmi túlképzettségében? Lehet. 

Elmeolvasó szemüvegek

De éppígy lehet, hogy a másik oldalon sem tökéletes minden. Azt hinnénk, a férfiak a rövid távú ügyekben professzionálisabbak a nőknél. De ez inkább addig terjed, hogy leadják a hódító műsort. Amint azonban saját hatásukat kell értékelniük, nem találnak támpontot a nők viselkedésében, vagy nem is keresnek, hanem arra alapoznak, hogy nekik mennyire tetszett a nő. Ha igen, automatikusan úgy vélik, hogy ez kölcsönös.

Három pszichológus, David Buss, Judith Easton (Texasi Egyetem) és Carin Perilloux (Williams College) 103 férfit és 96 nőt kért arra, hogy hetes skálán pontozzák saját vonzerejüket, és alkalmi kapcsolatok iránti vágyukat. Utána rapid randi keretében mindannyian 5 partnerjelölttel találkoztak, egyenként 3 percig. Végül azt kellett pontozniuk, ki mennyire nyerte el tetszésüket, és vajon ki mennyire találhatta őket vonzónak. A férfiak, különösen a kalandkeresők és a magukat magasra értékelők, rendre túlbecsülték a nők irántuk tanúsított érdeklődését.

Talán elmeolvasási analfabéták? Nem mindannyian: a sokat tapasztalt férfiak, például az idősebbek vagy a nőfalók, Don Juanok nem lőnek ennyire mellé.

A kísérlet a nők hozzáértését is alátámasztotta: ők sokkal inkább veszik az adást. De nem tévedhetetlenül. A férfiakkal szemben, ők éppen hogy alábecsülik saját hatásukat. Azt viszont egy másik kutatás szerint túlbecsülik, amennyire a férfiakat a nők szexuális tartalmú megnyilvánulásai, például hirdetések esetében, tűzbe hozzák.

A nemek közti elmeolvasás e hibái luxusnak tűnnek, s azt hihetnénk, mindannyian megfizetjük az árát. Ám a kutatók szerint a félreértések e vígjátékának mindkét nem lefölözhette a maga evolúciós hasznát.

Maguktól eltelt férfi őseink nem adták fel olyan könnyen, mint társaik, kitartásukkal pedig olykor meggyőzték a vonakodó nőt. Így valószínűbben lettek utódaik, természetesen hasonló egóval. A nők közt viszont az volt a nyerő, akinek fenntartásai voltak a férfiak szándékait illetően. Az a hiedelmük, hogy a férfiakat csak a szex érdekli, a tudósok szerint adaptív előítélet, amellyel a nők lehűtik magukat a léhűtőkkel szemben, hogy aztán ne kelljen megfizetniük az utód egyedül való felnevelésének evolúciós adósságát. Az ilyen nők és gyermekeik túlélése valaha ugyanis rendkívül bizonytalan volt. 

Percenként hármat?

Mindez azért elég tradicionálisan hangzik: a férfi nyomul, a nő meg latolgat. Ám mikor ilyen bátrak a férfiak? Ha tetszik nekik valaki. De ki tetszik? Aki bátorítja őket. Ez azonban a nő részéről nem feltétlenül tudatos vagy szándékos, sőt. Meséltek egy feminista nőről, aki mindig arról papolt: szörnyű, hogy a férfiak szexuális tárgyként kezelik a nőket. Kellemetlen szövege ellenére, ez a nő folyamatosan ajánlatokat kapott, amit ő sem értett. Csak amikor felvételről visszajátszották neki, látta, hogy saját testbeszéde éppen azt mondja róla, hogy ő egy szexuális tárgy. Nem a szavak számítottak, hanem ahogy a hangjával játszott, a fejét oldalra billentve mosolygott, vagy a vállát mozgatta, a megadás változatos jeleit produkálva. Ezek együttesét nevezi David P. Givens antropológus, a szerelem jeleinek szakértője (Gonzaga Egyetem) „krónikus flörtölő póznak”. Miután Givens megtanította a hölgyet, hogyan kontrollálja kívánatos magatartását, az ajánlatok elmaradtak.

A nők elég tudatosan figyelik a férfiak gesztusait, de a maguk adását inkább öntudatlanul sugározzák, nem sejtve, mi mindennek lehet a férfi számára szexuális üzenete. Az alapból vidám nő folytonos nevetéseivel máris elhiteti a férfival, hogy jó arc és szabad a pálya. A félénk nő lesüti a szemét, elpirul, ezek megadó gesztusok, melyek szintén félreérthetők. A nárcisztikus nő tollászkodó test- és hajbeszéddel kelt reményeket, s előbb-utóbb a rúzs is előkerül… Ezek a nők mindig elölről csodálkoznak, miért keltenek akkora felbolydulást; miért jár nyomukban annyi vágy és bosszúvágy.

Mások ellenben nem sok vizet zavarnak, és ők sem értik. Úgy viselkednek, ahogy szerintük kell: például figyelnek, mosolyognak, udvariasak, de akkor hiányoznak a személyiség mélyebb és erotikusabb rétegeinek spontán kifejeződései. Vagy jól értesültségüket és humorukat csillogtatják, de kérdezzük csak meg az angol stand-upos lady-ket, például a vonzó külsejű és sikeres Susan Prekelt, mennyi telefonszámot kapnak férfi közönségüktől. Nem sokat, miközben férfi kollégáik tarolnak a nőknél.

Nos, tényleg esélytelenek lennének ezek a nők? Látszólag igen. De csak ha nincs módjuk tovább jutni a felszínes ismeretségen. Hosszú távon mindkét típus élvez némi előnyt. Az előbbi kezdetben hűvös és érdektelen benyomást kelt, de ha ilyen start után sikerül felmelegednie, azt a férfi személyes sikerének könyveli el. Hízeleg neki, hogy ez a nő csak számára nyílt meg. Két klasszikus kísérlet: az egyikből az derül ki, hogy a férfiak kedvelik azt a nőt, aki előbb büntet, aztán jutalmaz, vagyis csak fokozatosan lelkesül át. A másik kísérlet szerint, amely Elaine Hatfield (Wisconsin Egyetem) nevéhez kötődik, az a nyerő, aki az illető férfit kivéve mindenki más számára elérhetetlen. E tényezőktől érzi magát a férfi hódítónak és rendkívül különlegesnek.

De hát az sosem jó, ha a nő a különleges? Ha elnémítja tudásával, ha porrá égeti iróniájával vagy egyszerűen lehengerli parancsoló jelenlétével? Amennyiben a férfiakat megkérdezik ezekről, nem lelkesednek: azt állítják, olyan nőt szeretnének maguk mellé, akinél ők az okosabbak, viccesebbek, dominánsabbak, s persze többet is keresnek nála.

A tudósok azt is kimutatták, hogy a magasan képzett nők gyakrabban maradnak egyedül, s a média fel is kapta a hírt, egy egész nemzedékben keltve szorongást, hiszen ma már a nők szereznek nagyobb arányban egyetemi fokozatokat. Csakhogy, amint azt Christine B. Whelan könyvében (Miért házasodnak az okos férfiak okos nőkkel?) leleplezi, az eredmény éppen erre a nemzedékre már nem áll, mert a tanulmányban nyomon követett nők mind csaknem száz éve születtek! A tanult nők ma már egyenlő arányban házasodnak, mint a többiek, csak később. Egy képzett, harmincas nő könnyebben talál társat, mint egy kevésbé kvalifikált; hogy honnan, mikor már minden férfi elkelt, az rejtély, de ne firtassuk. Ahogy azt sem, hogy mennyi melegséget nyújt egy saját agyába szerelmes nő.

Ebből a szempontból nem jobbak azok sem, akik a tükörképük iránt táplálnak gyengéd érzéseket. Lehet, hogy a természet bőkezűen bánt velük, de ők fukarok a testbeszédben: túl kevés jelet adnak le. Márpedig azok a nők vonzzák magukhoz a férfiakat, akik sok jelzést bocsátanak ki: 10 perc alatt úgy harmincat, ahogy ezt Monica Moore-nak (Missouri-St’Louis Egyetem) sikerült számszerűsítenie. De még ez sem mindig elég. A férfiak többsége egyáltalán nem ért a flörtöléshez. Egy másik, 100 bárban végzett kutatás tanúsítja: 85 százalékuk nem tudja megmondani, hogy egy nő mikor flörtöl velük. Talán nem érdekli őket? A férfiak, mint láttuk, nem az elmeolvasás bajnokai, így a finom gesztusokat nem is kódolják: észre sem veszik, ha egy tartózkodó nő érdeklődik irántuk, de azt sem, ha egy nyitott nő nincs igazán oda értük.

Talán, bármit mondjanak, nem is foglalkoznak igazán a nő lelkével. Esetleg titokban még mindig úgy vélik, hogy nincs is neki.

Van-e a nőnek lelke?

A nőt úgy alkotta meg a természet, hogy érdeklődésének gyújtópontjába igen gyakran a másik ember és a lélek kerül. A férfit viszont úgy, hogy a nőben olykor meg se lássa az embert, és akár a lelket is elvitassa tőle.

Hogy a nő lelkes lény-e, a középkorban hosszas dogmatikai viták tárgya volt. Ha a kérdést úgy fordítjuk: „aki” vagy „ami”-e a nő, akkor váratlan módon egy korszerű eszközökkel eldönthető, tudományos problémát kapunk. A legújabb agyi képalkotó technikák ugyan nem teszik láthatóvá a nőben lévő „lelket”, azt viszont igen, hogy az emberek, ez esetben a férfiak, lelkes élőlénynek látják-e a nőket. Nos, úgy tűnik, bizonyos esetekben tényleg nem.

Susan Fiske (Princetoni Egyetem) fürdőruhás nők képeit mutatta férfiaknak, akik igen gyorsan megjegyezték ezeket, szemben azokkal, amelyek felöltözött nőkről készültek. Viszont amikor meglátták őket, agyukban rendre „kikapcsolt” egy fontos terület: az, amely akkor szokott aktív lenni, amikor figyelmünket nem tárgyakra, hanem kifejezetten személyekre fordítjuk.

Megvolna ezzel az agyi megfelelője azoknak a gondolatoknak, amelyek még jócskán a középkor után is oly divatosak voltak? Például Otto Weininger osztrák filozófus a 20. század elején újfent arra jutott: a nőben nincs szellem, a nőben nincs lélek. Az ilyen elméletekben a nő az „ami” felé mozdul el, és ez általában alsóbbrendű létforma. „A nő semmi, csupán anyag”, mondja Weininger.

Ám az is előfordul, hogy a nő éppenséggel felsőbbrendű. Ilyen a goethei „örök nő”, aki fölfelé vonz.

Az anyagi és a felsőbbrendű-szellemi nő mellett ott találunk egy harmadik létformát, az alsóbbrendű-szellemit, vagy démonit. A démon jellemzően szintén nem egy tudattal, vágyakkal, célokkal bíró „aki”, hanem inkább egy automatizmus vagy testetlen erő, amely ugyanakkor látszólagos anyagi formát ölthet, és esetleg minden láthatónál szebb, éneke minden hallhatónál csábítóbb. A szirén, vagy a tündér Loreley nem szándékosan hívja halálba a hajósokat, egyszerűen nem tehet másként; inkább tudattalan, vagy álomszerű tudat az, ami neki tulajdonítható. Mely talán a férfi tudattalanjából veszi eredetét.

Jakabffy Éva