A Petőfi Irodalmi Múzeum Ottlik 100 rendezvénysorozatának utolsó eseményeként a matematika és az irodalom határvidékeiről, Ottlik és a természettudomány viszonyáról Esterházy Péter és Obádovics Gyula professzor beszélgetett. - Jánossy Lajos ott járt.

Amikor a helyszínelő a PIM-be igyekezett, a Kecskeméti utcában felidéződött benne az ismert, jóllehet az aktuális szituációra nem hézagmentesen adaptálható Krúdy-anekdota, miszerint az írót egy alkalommal reggel kilencre idézték be tanúként egy bírósági tárgyalásra, és a számára szokatlannak mondható napszakban az utcákon tapasztalt jövés-menést nem tudta másként értelmezni, mint hogy itt ma mindenki a bíróságra szóló idézéssel közlekedik egy irányba. Az irodalmi múzeum előtt cigarettázva, látván a közeledő városlakókat, a helyszínészben tehát hasonló kérdések merültek fel: lehetséges, hogy mindenki az Esterházy-Obádovics-beszélgetésre siet? Csak némileg vétett arányt a felvetés, ugyanis a Károlyi palota tánctermei csurig megteltek; a kivetítő előtt ugyanúgy képtelenség volt este hat magasságában talpalatnyi helyet találni, akár a másik traktusban, ahol a pódiumon Esterházy Péter és Obádovics Gyula ültek. A két főszereplő között az Ottlik-kiállítás rendezője, egyben az est moderátora, akitől megtudtuk, hogy ezzel a programmal zárul a PIM Ottlik 100 kiállítás- és rendezvénysorozata.

Úgy látom, hogy a Magyar Rádióban el és el nem hangzott kulturális ajánlóm megtette a hatását; a Nemzeti Színház előtt hosszú sorok kígyóznak, és itt sincsenek kevesen, kezdte Esterházy; Portugáliától Stockholmig jelentős az érdeklődés. Noha kiugrott matematikusként vagyok most részben meghívott, azt jeleznem kell, hogy az bizony sosem voltam, hiszen matematika szakra jártam, de a szakmában sosem vettem részt. Úgy vélem, vidám anekdotapárbajnak leszek résztvevője, úgyhogy azzal kezdeném: egy ízben közös társaságban voltam Lovász Lászlóval, s miután elment, valaki hozzám fordult: Ő is matematikus, kérdezte. Esterházy szépen behangolta ekképp az estét, amelyen végig ez a tónus uralkodott; a kérdésre, Ottlik szellemében, van-e a matematikának haszna, Obádovics professzor, a „feladatgyűjtemény személyesen”, úgy reagált, hogy bizony az író megadta a választ egyértelműen: nincs. De ha már itt tartunk, folytatta, szóba kell hoznom azt a jelenetet, amikor Ottlik arról ír, hogy a Kálvin téren áthaladtában eszébe jut egy matematikai képlet megoldása hirtelen. Ezé a képleté: 2/p egyenlő 1/xy-nal. Na itt aztán elkezdődött a bölcsészek (a túlnyomó közönség) és a természettudósok (1,5 db) mulatságos összjátéka, amennyiben Obádovics Gyula gyengéd és érzéki örömmel a szemében fejtette meg hosszasan a feladványt, míg a publikum csak ámult-bámult – kár, hogy a szervezők tábláról és jegyzetfüzetekről nem gondoskodtak. Igen, egy pillanat alatt megszülethet a végeredmény, mondta Obádovics, az író „igazat” mondott.

Ebben az összefüggésben elkerülhetetlennek mutatkozott, hogy az Ottlikot és Obádovicsot is oktató Fejér Lipót neve szóba jöjjön, akiről Obádovics finom „élőtollal” emlékezett; egy végtelenül szelíd ember képe elevenedett meg, aki sosem – na jó, egyszer Kolozsváron, 1927-ben - buktatott, aki inkább szóban szerette levezetni a problémákat, amely szokása nehézséget akkor például kellőképpen okozott, amikor a Foruier-sorokat elemezte. A helyszíntelenkedő nem jelezte, hogy az eddigiekben a prímszámok komoly szerepet kaptak, erre kapcsolt Esterházy, aki Kertész Imre 79. születésnapján közölte: nem rossz szám ez, Imre, hiszen prím, mire a Nobel-díjas szerző, na ne mondd!

Ha nincs mondanivalód, hallgass, lépett be az ottliki idézet a diskurzusba; a kimondhatóság, a nyelv és a matematikai definíció lehetetlenségeinél parkolt a beszélgetés; Obádovics a jelentés, az érzet és a tudományos axiómák irodalmilag különös randevúját említette Ottliknál, bevetve a Heisenberg-féle határozatlansági reláció relevanciáját. Esterházy a matematikai terminusok használatára terelt; művelt társaságokban felbukkannak, ám ezek legtöbbször blöffök a szó tudományos értelmében; legfőként, ha és egyáltalán: metaforákként gondolhatók csak tovább. Ottliknál valamely matematikai érzékenység érhető tetten, mint a legnagyobb koponyáknál; nem pusztán az okosság jellemzi a matematika csúcselméit, hanem intuíció, irracionálisan bensőséges viszony a tudásterülethez. Amúgy elgondolkodtató, hogy kultúránkban a természettudományos műveletlenség nem számít, bezzeg, ha egy fizikus összetéveszti Az apostolt a Hídavatással, mekkora a konsternáció. Ha pedig az irodalom és a matematika „összefüggéseire” látunk rá, azzal találkozunk, hogy a teljesség és korlátosság kérdései, noha más nyelvi szinteken, de szinkronban állnak; a tizenkilencedik századtól lebomló mindent-tudás-képzet, lásd Gödel, kiterjeszthető a regény poétikai változásaira; az én-elbeszélő perspektívaváltása és dominanciája is ezt példázza.

A két dimenzió közötti analógiák folytathatók, folytatta Esterházy sármos lendülettel; amikor az első órám volt az egyetemen, a belépő professzor, köszönés helyett, így kezdte: tekintsük A-halmazt; 1968-ban jártunk, mi bevonultunk Csehszlovákiába, az apám éppen a jelentéseit írta, az öcsém ellopta a radírgumimat, és akkor valaki azzal az ajánlattal rukkol elő: tekintsük A-halmazt. Ez nyomban elvarázsolt, lenyűgözött, és mondhatni az irodalom irányába lódított, mert a regény is A-halmaz, önálló világ, ahol – vegyük QED az első novellámat – minden létező önálló életet él, megtoldva azzal, hogy őket én teremtem. Ez a bizonyos első szöveg Madáchról szólt, szörfözött elegánsan Esterházy, lerántottam a leplet kíméletlenül Fráter Erzsikéről, ezt azóta megbántam, mert Madách annyira savanyú ember volt, hogy aligha lehetett mellette meglenni félrelépések nélkül, szóval elbűvölt és elektromos izgalommal töltött el, hogy egy további szereplőről, a szakácsnőről is én döntök; kövér lesz, izzadékony, pletykás vagy fondorlatos stb.

És vajon az Iskola szerkezetére nézve mondható-e, hogy olyan férfi írta, aki matematikailag szofisztikált elme, hangzott a következő kérdés. A regény csöndből van szőve, idézte Esterházy Ottlikot, elhallgatások szövevénye tehát; matematikai ismereteket bőven nélkülözhet. A saját tapasztalataimra hagyatkozva, inkluzíve a Hrabal könyvére, azt mondhatom, hogy én ott alkalmaztam szimmetrikus szerkesztési trükköket, ám ez az olvasóra szorosan nem tartozik. Musilnál, a Törlessben például fontos a matematika, de Broch és Vian is matematikai stúdiumokat végeztek, okos írók voltak, ez állítható – bután nehéz volna matematikusnak lenni -, ellenben ezzel az információval sokkal közelebb nem kerülünk műveikhez. Obádovics tanár úr „jelentkezik”: Ottlik Iskoláját idejekorán birtokba vette, most, erre az alkalomra készülve újralapozgatta; hol és miként szerepelnek benne matematikai fordulatok: eltűnünk, mint a segédvektorok, ezt írja egyhelyütt Ottlik, de milyen segédvektorokról beszél, folytatja, és kisvártatva eljut az euklidészi geometriához, a látszólag legegyszerűbbhöz, amibe Bolyai majdnem beleőrült, míg aztán elvágta a gordiuszi csomót; a két párhuzamos végtelenben történő találkozásának problémáját elhagyva is lehet konzisztens rendszert építeni. És egy levelet idéz, egy Obádovics-féle szerelmes vallomást, amelyben a deriváltak nyelvén szól az ifjú hőn áhítottjához. Derültség a teremben. A regényben csak a regény van, összegez Esterházy, semmi kívüle, alatta, fölötte, mellette.

"Ottlik Géza hetvenedik születésnapjára, ezerkilencszáznyolcvanegy december tizedikétől nyolcvankettő március tizenötödikéig, kb. 250 óra alatt, egy 57x77-es rajzlapra lemásoltam az Iskola a határon-t. Így keletkezett ez a kép." E.P.

Kis kitérő; Obádovics professzor alkotói munkásságának egy kevéssé ismert oldalára derül fény, amelyet a helyszínező tavaly óta ismer ugyan: akkor a könyvfesztiválon Karafiáth Orsi beszélgetett vele, és – képzelhető! – nem hagyhatta ki: a tanár úr afféle kacér, az ifjúság szerelmi küzdelmeivel foglalkozó könyvek szerzője. Igen, egyszer olvastam valami könyvet, és azt mondtam, hát ezt én két hét alatt megírom, melegszik bele megható akcentusokkal a nyolcvanas évei fölött járó professzor. Így is lett, azóta pedig még kettő; az ifjúkorom kollégiumi sztorijaira és a tanári pályám során nekem titokban elsuttogott történetekre hagyatkoztam, így lettek ezek a kötetek. Negyvenes évek, majd a diszkókorszak, azaz a 70-esek 80-asok, végül a kilencvenesek; mind-mind fontos fordulat az ifjúság mindennapjainak világában.

Azért az nem akármi, ha az ember neve köznév, veti közbe Esterházy. Igen, regényíróként még nem tartok ott, mint a szöveggyűjtemény szerzőjeként; egyszer zárthelyi dolgozaton voltam felügyelő tanár, és a belépésemkor ezt hallottam: Ne ülj rá az Obádovicsomra!

Végül egy anekdota Esterházytól – a matematikus Weizsaeckerről. Gyerekkorában, kb. hároméves lehetett, rettentő zokogásban tört ki, amikor felszelték a születésnapi tortáját: az egy nem osztható, dőlt a szeméből a könny. Innen aztán az elméleti matematika esélyeire terelődött a társalgás; Obádovics professzor a Fermat-sejtés és a prímszámok világába kalauzolta ismét hallgatóságát; néhány esetet idézett, amelybe eddig mindenki bicskája beletört, ezekért a megoldásokért 1 millió dollár a díjazás. Tessék gondolkodni, tette hozzá Esterházy, és végül könnyedén, épphogy érintve végszavazott: Amikor Ottlik bridzskönyve Angliában napvilágot látott, a hátoldalán ez volt olvasható: Hazájában regényíróként is ismerik.

forrás: Jánossy Lajos, litera.hu