IPM 2013. február

Hatalomról kezdőknek, újrakezdőknek, meg azoknak, akiknek sohasem késő. És azoknak is, akik nem cselekszik, hanem elszenvedik, sőt olykor fel sem ismerik az ellenük irányuló hatalmi manővereket.

Face-bukás

A hatalmi harc olykor úgy folyik, hogy senki, még a résztvevői sem veszik észre. Csak az eredményét. Gondoljunk csak Dustin Moskovitzra.

Már ha tudjuk, ki is ő. Mert valószínűbb, hogy még a nevét sem hallottuk. A 28 éves fiatalember ugyanis digitális korunk egyik nagy hatalmi harcának kárvallottja, amelynek talán ő sem volt tudatában. De lehet, hogy még a nagy rivális, Mark Zuckerberg sem. Egyetemista korukban kettejük fejében vette kezdetét egy világbirodalom. Melynek csak egy királya lehetett. Zuckerberg mára a Time szerint a világ 100 legbefolyásosabb embere között szerepel, és a Facebook mintegy harmada az övé. Moskovitz viszont kiszállt már rég, s új számítógépes céget alapított, a jóval kevésbé ismert Asanát. Vesztes? Azt már nem lehet állítani a világ legfiatalabb milliárdosáról. Ám elesett egy olyan lehetőségtől, amilyen egyikünknek sem adatik meg: az óriássá nőtt közösségi oldal kitalálójának járó jogos hírnévtől.

A megnyilvánulási kényszer által hajtott Zuckerberg újra és újra magához szippantotta azt az energiát, amely a lehető legjobb kezdőlökést adja a hatalom felé vezető úton: az emberi kíváncsiságot. Együttműködve a médiumokkal, betekintést engedett személyes életébe. Interjúinak sorát egy Facebook-film, The Social Network követte, amely lényegében az ő életét tárja elénk. A film egyik titka a kontraszt-effektus, amelyet bárkinek, aki hatni akar, ismernie kell: egy különc, arrogáns, de a lányokkal szemben félszeg harvardi diák zsenialitása révén egyszer csak, mint a közösségi oldal fő megalkotója áll előttünk. A másik titok, egyben a film jelmondata már kényesebb ügy: Nem lehet úgy 500 millió barátod, hogy néhány ellenséget ne szerezz magadnak.

Vagyis a hírnév alkotóelemei nem csupán a pozitív híradások; ezeket fűszerezni kell negatívumokkal, akár botrányokkal is.

A hozzáállás ma, a naponta százezres nagyságrendű és egyetemesen figyelmünket követelő híradások idején több mint érthető. De aki pusztán a botrányok láncolatára fűzné fel ismertségét, az előbb vegye tekintetbe: Zuckerberg mellesleg olyasmit alkotott, ami nélkül többségünk tudattartalmai határozottan másmilyenek lennének. Kísérletek tanúsítják, hogy a különleges emberek iránti szeretetünket a kisebb hibák és hibázások csak fokozzák. De akiket nem tartunk sokra, azok ügyetlenségeit vagy botlásait inkább bosszantónak véljük.

A különlegesség iskolája

A hatalom receptjének fő hozzávalója tehát a karizma. Nem rejtély, hogy a karizmához szükséges némi rejtélyesség. Mint a sámánoknál, akiknek természetfeletti gyógyító, varázsló és jövőbe látó képességeket tulajdonítottak. Rájuk vetítik ki az emberek, főleg kilátástalan helyzetben, saját mágikus vágyaikat. Carl G. Jung szerint a német nép sámán-fantáziáit katasztrofális módon egy szörnyeteg diktátor vette magára a legsikeresebben. Ezt Jung, mint kortárs látta így. A karizmatikus emberek továbbá túláradóak is: Nathan Fox pszichológus ezt a vonást az emberek 10 százalékánál fedezte fel, mint olyasmit, ami már babakortól megnyilvánul, jócskán igénybe véve a családi környezetet. Az ilyen gyermekek agya fokozottan és pozitívan válaszol az újdonságokra. Később bizonyára közülük kerülnek ki a felfedezők és újítók.

Ám mihez kezdjen, aki hatalomra vágyik, de – ami valószínűbb – az emberiség nem születetten karizmatikus többségéhez tartozik? Békéljen meg szürkeségével? A tudósok némi reménnyel kecsegtetnek. A karizma ugyan nem tanulható, de közelíthető: kommunikációs technikák elsajátítása révén második természetté válhat.

A karizmatikus beszéd mérhetően eltér a felejthető szóáradattól. Bizonyítják ezt az amerikai elnökválasztások, amelyeken a győztesek másképp beszélnek, mint a vesztesek! Kutatók 10 győztes elnök, például Lincoln, Roosevelt, Reagan szónoklatait vetették össze a vesztes jelöltekéivel. Arra derült fény, hogy a nyerők legalább kétszer annyi képet, metaforát használnak, mint riválisaik. Továbbá, példázatokban és történetekben fejtik ki mondandójukat, akár a vallásalapítók.

A legnagyobbak agyunk érzelmi köreibe lépnek be, olyan illúziót keltve, mintha közvetlen ismerőseink volnának. Az ősi agyterületeken nem indul meg az információátvitel, ha semleges állításokat hallunk. Még a száraz adatok is beadagolhatók azonban, ha valamiféle erős kontrasztot tükröznek, úgymint: előtte/utána, veszélyes/biztonságos, gyors/lassú, vele/nélküle. Az evolúció arra huzalozta elménket, hogy ráugorjon a világos kontrasztokra, mert segíthetnek azonnali döntést hozni.

Még mélyebbre haladva az agyban, ott találjuk a felszálló hálózatos rendszert, amely az éberségért felel. Ami leginkább felrázza, az az újdonság, ám leginkább, ha valaki ismerőssel, például sztárral vagy politikussal kapcsolatos, erősen kétes hír. Vagy egy rejtély megoldása, legyen szó egy addig ismeretlen tettesről, egy hiányzó evolúciós láncszemről vagy – a közelmúltig – a Higgs által megjósolt isten-részecskéről. Amint azonban a történet kerek, figyelmünk is kereket old. Az agy mindig egy következő újdonság felé gravitál.

A leginkább karizmatikus testbeszédnek az erő és melegség együttese bizonyul. Erőt sugároz az egyenes fej- és testtartás. Melegséget az, amikor a mosolyban nemcsak a száj, hanem a szem is részt vesz. Viszont a szemöldök felhúzása behódolást tükröz, így nem tesz karizmatikusabbá.

A mosoly hódító, de amint az emberek vezető pozíciókba kerülnek, mégis elkezdenek fukarkodni vele. Főleg bemutatkozáskor: ha valaki rájuk mosolyog, ezt lassabban viszonozzák, mint a nem vezetők. Ily módon eljátszhatnánk, hogy menők vagyunk? A kutatók szerint nem: a mosoly késlekedése tizedmásodperces nagyságrendű, amit akaratlagosan nem tudunk belőni. És éppen ilyen alig látható, de tudattalanul pontosan kódolható üzenetekre támaszkodunk, amikor mások alá- vagy fölérendeltségével kapcsolatban vesszük az adást.

Végzetes végszavak

A karizmát a felfokozott érzelemnyilvánítás is megalapozhatja. A hatásosan kifejezett érzelmek másokban is erős érzelmeket ébresztenek. Az ilyen érzelmeknél pedig semmi sem segíti elő jobban, hogy az illetőre akár életünk végéig emlékezzünk. Zinedin Zidane-t például zsenialitása mellett egy féktelen gesztusa tette feledhetetlenné.

2006, futball-világkupa, a fináléban a címvédő Franciaország játszik Olaszországgal. A meccs nem dől el a rendes játékidőben. A hosszabbítás során a francia fölény éppolyan nyomasztó, mint a híresen bevehetetlen olasz védelem. A 110. perchez közeledve azonban Marco Materazzi, aki évek óta tanulmányozta a vele szemben játszó Zidane-t, beveti az egyetlen eszközt, amely ellene hatásos: az érzelmi kibillentést. Miután a derék franciát már többször mezénél fogta meg, emez feldühödve kérdezi: talán szeretné ezt a mezt? Erre a pillanatra várt Materazzi. Nyugodt hangon válaszolja: Inkább a ribanc nővéredet.

Zidane emóciói felforrnak, az akkor 34 éves férfi nekimegy a védőnek, koponyáját annak mellébe veri. A futball-világhíresség azonnal piros lapot kap: kiállítják. A franciák elveszítik kulcsjátékosukat, oda a fölény. A játék ellaposodik, Olaszország tizenegyesrúgásokkal világbajnok.

A lenyűgöző figurák nem ritka jellemzője, hogy érzelmileg túláradók, és amint megjelennek a színen, elsodorják hallgatóikat vagy nézőiket. Néha önmagukat is. Az érzelemkifejezés bajnokai pillanat alatt tökéletesen szánalmassá válhatnak, és a csillaghullás néha emlékezetesebb, mint maga a csillag volt. A nagy bukás minden egyebet magába szippanthat, akár egy fekete lyuk. A korábbi teljesítményeket meg a fanatikus rajongókat is.

Akkor mégsem kellenek botrányok, kirohanások, jelenetek ahhoz, hogy a hatalom egére felemelkedjünk? Foglalkozzunk inkább önkontroll-menedzsmenttel, például: jóga, pilates, Zen-buddhizmus?

Ha a hatalom egyik legfőbb mai szakértője épp ezeket gyakorolja, akkor lehet benne valami. Robert Greene, aki A hatalom 48 törvénye mellett többek közt A háború művészetének is szerzője, ismerősei szerint kifejezetten visszafogott, békés ember. Klasszikafilológus könyvmoly, ugyanakkor forgatókönyvíróként megjárta Hollywood-ot, végül bestsellerei révén maga is mega-kultikus figura lett. Nemcsak az üzletemberek körében, hanem a fogvatartottak közt is, vagy éppen a rappereknél, akik ragadnak rá, annak ellenére, hogy teljesen járatlan az ilyen típusú zenében.

A 48 törvénynél is beszédesebb az, hogy a hatalmi játszmákat több ezer év történelmében kiveséző Greene, aki személyesen is több tapasztalatot gyűjtött, mint 50 másik ember (merthogy ennyiféle foglalkozást próbált ki), miként tett szert ekkora befolyásra. Hiszen annyian írnak önsegítő könyveket. Csakhogy ezek a Greene-félék menedzser-törvények, a legzaftosabb történelembe pottyantva, ami ugyebár jó kontraszt. Tehetség, elmélyült tanulmányok, szinte mindenkit érdeklő téma: aki ilyen alapokon áll, megengedheti magának, hogy botrányos legyen. Merthogy Greene üzenete az.

A csábítás során isten ments, hogy önmagadat add; ha nincs ellenséged, szerezz be néhányat; lődd ki a pásztort, s eloszlik a nyáj. A legtöbb ember nem szeret úgy gondolni önmagára, mint hideg manipulátorra, márpedig Greene sakktábláján rendre ezek ütnek. Az egész világ egy udvar, s mindannyian udvaroncok vagyunk, állítja. Gondolatait, melyekkel az olvasói szív ellenkezik, a múlt megannyi nyertes és vesztes figurája teszi háromdimenzióssá, így végül az olvasó agyára kényszerítik rá magukat.

Hatalmat minden percben

A lényeg nem az, hogy mindannyian törtetőkké váljunk. Ehhez bizonyos idegi-hormonális alapok szükségesek. Elsősorban tesztoszteron-túltengés, amelyet mindkét nemnél az atlétikusabb alkat és a keményebb vonások sejtetnek. A tesztoszteron alaposan átalakítja a társas világ észlelését: az ilyen ember számára barátságos helyzetek sora válik hatalmi harccá. Nem kell kakasviadal, elég egy eszmecsere. A hatalom megszállottjai könyörtelenül irányítanak: keveset néznek arra, aki beszél; ha mégis, akkor fenyegetően fixírozzák. Többnyire ez is elég, hogy átengedjék nekik a szót. Ha mégsem, hát magasabb fokozatra kapcsolnak: közbevágnak, ellenkeznek, finoman szólva kétségbe vonják a másik értelmi képességeit.

Aki nem ennyire hatalomra törő, annak sem árt megismerkedni a másik oldallal, amely néha elképesztő manőverekre képes egy kis előnyért. Mindannyiunknak lehet egy Materazzija, vagy több is, aki már feltérképezte érzelmi agyunk gyenge pontjait. Nem feltétlenül kell becsmérelnie szeretteinket, hogy feldühítsen. Elég, ha nem veszi figyelembe azt, amire jogosan és nyugodtan kérjük, hanem mondjuk továbbra is érthetetlenül halkan motyog, miközben a normális hangerő képességének teljességgel birtokában van. Vagy végtelen elágazásokkal ad elő történeteket. Az idegekkel való ilyetén játékot fordították humorba sokszor a Heti hetesben, amikor Teddy száraz adatokkal is bőven teleszórt, kacskaringós anekdotáit a többiek sóhajtozása, morgása vagy röhögése kísérte.

Az önmaguk által felkent pszichológusok semmiféle terápiához nem értenek, de ahhoz igen, hogy percek alatt felzaklassanak. Általában erre a sablonra építenek: „ilyennek mutatod magad, de valójában olyan vagy”, például „keménynek akarsz látszani, de belül sebezhető vagy”. És ott a valóságshow-klisé: „Nem érezlek őszintének, nem magadat adod, taktikázol, átlátok rajtad.” Persze, dehogy lát. Azt viszont tudja: a legtöbb embert könnyű elbizonytalanítani önmagát illetően, s akkor sok mindenre rávehető, hogy elnyerje a provokátor elismerését. Még jobb személyeskedés nélkül: „Mindenki szerepet játszik”. Sőt: „Mindannyian hibáztunk” – ez úgy hatásos, ha a beszélő egy kiszemelt bűnbakra néz.

Hírnév 24 óra alatt

A hatalom tabuit tudatosan feszegető Robert Greene nem veti el a provokációt sem. Ám ha már belevágunk, játsszunk nagyban!

Mint a szegény, ismeretlen olasz reneszánsz költő, Pietro Aretino, aki egyenesen a pápát kezdte ki gúnyversében. Miután kitűzte minden sarokra, 24 óra alatt híres lett.

Sok rapper, aki a semmiből indult, tette magáévá ezt az elvet: cselekedj merészen! Magasan lévő céltáblát válassz, és támadd olyan vakmerően, ahogy csak tudod. Nincs sok vesztenivalód. 50 Cent, a szabadszájú rapper, tudatosan alapozta a sikerét erre. Dalaiban befutott hip-hop sztárokra tüzelt, interjúiban a British Airways-t vagy a New York Times-ot becsmérelte. Kirohant Amerika legnagyobb talkshow-sztárja, Oprah Winfrey ellen is: miért mellőzi a rappereket. 50 Cent teljesen ura magának, nem fűti semmiféle harag – állítja róla Greene, aki időközben barátja lett. A rapper tudatosan provokálta ki a show-woman ellenkezését, mondván, ez a vita csak jót tehet neki.

Aretino hírneve, vagy 50 Cent 20 milliónál is több eladott albuma mindenkit bátoríthat, akinek szellemességén kívül más kezdőtőkéje nem akad. Aki azonban szelet vet, vigyázzon, hogy ha nyomában vihar támad, legyen menedéke. Nehogy a harag, amelyet felszított, agyoncsapja. A karizmatikus, vagyis erős érzelmektől fűtött egyén hatalmát az betonozza be, ha érzelmeit képes olykor szándékosan mozgósítani, máskor pedig visszafogni.

Az érzelmek mestereit kutatások szerint alkalmasabbnak tartjuk vezetőnek, mint az érzelmi analfabétákat, legyenek azok bármilyen intelligensek is. Daniel Goleman, az érzelmi intelligencia (EQ) felfedezője is esküdött rá, hogy amit kitalált, jóval fontosabb a sikeres élethez, mint az addig mindenhatónak hitt IQ. 

És tényleg. Sok magasan intelligens ember például szinte döntésképtelen. Puszta logika alapján nem könnyű kitalálni, mit rejt felettesünk arckifejezése, érdemes-e éppen most előléptetésért folyamodnunk hozzá. A jó döntéshozók, amint azt Antonio Damasio bizonyította, érzelmekre és testi jelzésekre támaszkodnak. Ezek pedig akkor engednek zöld utat, ha korábban számos hasonló helyzet kimenetele pozitív volt. És nem kell egyesével végiggondolni az összeset, a szimuláció tudattalanul is tökéletesen le tud futni. Így elég gyorsan születhet megfelelő döntés.

Sokan irtóznak a hatalomtól és a vele járó felelősségtől, még a legmagasabb pozíciókban is. Az első német császár, I. Vilmos minden döntést átengedett kancellárjának, Bismarcknak, s uralma idején végig ebből húzott hasznot. Azt azért egy gyenge pillanatában megjegyezte: nem könnyű Bismarck alatt császárnak lenni – így árulkodott a tényleges hatalmi viszonyokról.

Ne oszd meg – és uralkodj!

Az alapító, Steve Jobs nélkül ma már aligha tudnánk elképzelni az Apple-t. Sőt, ma is olyan kultusz övezi, hogy egy brit felmérés szerint ő az egyik legvonzóbb szerepmodell a fiatalok számára. Ez azonban nem volt mindig így.

Még 1985-ben Jobs a hatalmi taktika szempontjából komoly vétséget követett el: kivonult az ügyintézésből, és a vezetést szakmai menedzsmentre bízta. Amelynek egyik első döntése volt, hogy Jobsot eltávolította az általa alapított vállalatból! Nem telt bele azonban néhány év, és az Apple a csőd közelébe került. Visszahívták hát Jobsot. A többit ismerjük. De miben rejlett az ő nélkülözhetetlensége? Az üzleti érzék, kreativitás, valamint a trendek megérzésének egészen egyedi kombinációjában, megfejelve határozottsággal és azzal, hogy akár 10 órát is képes volt egy 10 perces, spontánnak tűnő előadást gyakorolni.

Steve Jobs példája tökéletes azok számára, akik vakok a hatalmi harcokra, és saját maguk tanítják ki riválisaikat, vagy hizlalják fel ellenségeiket. Ellentéteiként a posztjukat paranoiásan féltő diktátoroknak. A szörnyetegek volnának a hatalom valódi mesterei? Vagy a hatalom tesz egyeseket megszállott bolondokká? A folytatásból kiderül.

Jakabffy Éva