2012. nov 29.

Matt Ridley: Az erény eredete / The Origins of Virtue (ismertetés)

írta: Janguli
Matt Ridley: Az erény eredete / The Origins of Virtue (ismertetés)

Akadémiai Kiadó, 2011. Új Polihisztor Sorozat

Ford.: Jakabffy Imre, Jakabffy Éva

Előszó: Somogyi Péter (Oxford), Agy-díjas kutató

284 old.  

 

Matt Ridley könyve önmagunk legmélyebb természetével szembesít, ami megrázó is lehetne: hiszen évmilliók evolúciós történetében ismerhetünk rá saját ösztöneink gyökereire. Ám mindezt olvashatjuk kicsit kívülállóként is, mint egy mesét vagy anekdota-füzért, és akkor a legkellemesebb szórakozást nyújtja. A mondanivalónak ez a „csomagolása” késlelteti, hogy valódi súlyát felfogjuk. Így kevésbé fájdalmas megtudnunk, hogy mi – a Föld talán leginkább együttműködő faja – olykor milyen döbbenetes önzést és kegyetlenséget tanúsítunk; hogy messze nem mindenki a felebarátunk, sőt, az idegeneket, a más „klánok” tagjait hajlamosak vagyunk automatikusan ellenségekként kezelni. Kooperációra leginkább csoporton belül vagyunk hajlandók, miközben a csoporton kívülieket jó, ha embereknek tekintjük.

A könyv több tudományág – zoológia, genetika, szociobiológia, pszichológia, közgazdaságtan – eszköztárát veti be, hogy igazságot tegyen a régi, nagy filozófiai kérdésben: az ember vajon veleszületetten elvetemült-e, avagy erkölcsös. Igaza volt-e Machiavellinek, aki szerint lényegében minden ember gonosz, Hobbesnak, aki úgy vélte, a természetes állapot: mindenki háborúja mindenki ellen?

 

 

 

Vagy Rousseau vélekedett helyesen, aki – bár személyes életében különc, szinte embergyűlölő volt –, azt állította, hogy az ember veleszületetten jó, míg csak a társadalom el nem rontja? Szigorú nevelők, erős kezű uralkodók kellenek nekünk, hogy megzabolázzák rettenetes, agresszív ösztöneinket, vagy éppen az, hogy hagyják szabadon kibontakozni eredendő, ártatlan mivoltunkat?

 

 

 

  

Ridley a természet felé fordul: nézzük a géneket, a kromoszómákat, és nézzük meg az állatokat, vajon mennyire általános köreikben az együttműködés. A Darwin-Huxley féle természetes szelekció alapja a túlélésért vívott harc, a rátermettebbek fennmaradása.

 

 

 

A Dawkins-féle szociobiológia ugyanezt a gének hadszínterére viszi át: immár ők kísérelnek meg mindenáron továbbélni úgy, hogy nemzedékről nemzedékre lemásoltatják magukat. Marad-e terük az élőlényeknek vagy akár a géneknek, hogy eközben egymás ügyét is előmozdítsák? Vagy az emberek körében itt-ott látható erényes viselkedés csupán egy vékony máz, amellyel jó benyomást keltve, egyesek még több haszonhoz próbálnak jutni? Ezt cáfolni nehéz. Ám ha a gének körében látnánk valamit, ami távolról az erénynek felel meg, az döntő érv volna a természetben előforduló, eredendő együttműködés mellett.

Ridley könyve egy gyönyörű, novellisztikus, oroszországi történet után – melyben az előkelő politikai fogoly Pjotr Kropotkint barátai szöktetik meg a Péter-Pál erődből – éppen a gének felől kezdi meg bevenni az egyetemes önzés nem kevésbé zord eszméjének várát. A gének soha nem magányos harcosok, ellenkezőleg, saját túlélésüket úgy tudják elősegíteni, ha egymással társulnak, kromoszómákat alkotnak.

Ezután lépésről lépésre rakhatjuk össze – vagy szedhetjük szét – az együttműködés Matrjoska-babáját: a sejtek is együttműködnek, hiszen lemondva a végtelen osztódás képességéről, szerveket alkotva tagozódnak be a szervezetbe. Majd találkozhatunk a természet milliárdnyi Dugovics Tituszával: életüket a saját telepükért feláldozó nyálkagombákkal. Más fajoknál az egyedek többsége ugyan életéről nem, de szaporodásáról lemond: ilyenek a társas rovarok – hangyák, termeszek és méhek –, vagy épp a meztelen földi kutyák. Ehhez hasonlóak alapján – s talán a szabadulása miatti enthuziazmusában – vélte úgy Kropotkin, hogy az embernél fellelhető együttműködés teljesen általános és természetes, az egész élővilágra jellemző, és hogy a korabeli evolúciós tan „harciasabb” főárama épp ezért téved.

Hol az igazság? Hobbes vagy Rousseau? Huxley vagy Kropotkin? Ridley, a zoológia Oxfordban végzett doktoraként, a konkrét fajokat veszi számításba. A könyv főként az együttműködés kiemelkedő állati példáit sorakoztatja fel, ám a következtetés merőben más, mint amit ezek alapján várnánk: földünk fajainak túlnyomó többsége messze nem olyan kooperatív, mint mi, emberek, vagy éppen a társas rovarok. Kölcsönösség iránti érzékünk pedig szinte páratlan: talán csak egy nem éppen rokon fajnál, a vámpírdenevéreknél bukkanhatunk hasonlóra. Ám vitán felül a mi cserekereskedelmünk, ajándékozási szokásaink és a viszonosság eszméivel (néha téveszméivel) átszőtt gondolkodásunk az alapja a legkomplexebben együttműködő társadalomnak.

Ha lelkünk mélyén még vágyunk arra, hogy jólesően az Isten képére formált teremtménynek tekintsük magunkat, sötét, törzsi ösztöneink, háborús hajlamaink, a birtoklás iránti eszelős versengésünk felismerése könnyen letaszíthat erről a képzelt trónusról. Ridley hamar eloszlatja az olyan illúziókat is, amelyek az úgymond „természetközeli” népeket, például az indiánokat övezik, mondván: éppúgy felélték a természet kínálta javakat, éppoly pazarlóan, mint ahogy azt a mai emberiség teszi.

Mégis, a mű végkicsengése az, hogy van mire büszkének lennünk (vagy legalábbis a minket évmilliók alatt kialakító géneknek): együttműködésben, sőt együttérzésben, s az ezen alapuló altruizmusban igen messzire jutottunk. Ez is éppolyan mélyen gyökerezik természetünkben, mint az önzés.

De vajon egyénileg kik boldogulnak inkább? Akikben a segítőkészség vonása fejeződik ki erősebben? Vagy éppen a könyörtelen harácsolók? Ridley szerint ez több mindentől függ. Fontos például a közösség mérete: kis közösségekben mindenki fölött ott függ a viszonosság Damoklész-kardja, így a „csalók”, „potyázók” hamar lebuknak, s azt, aki nem akar javulni, komoly szankciók is sújthatják. Ám minél nagyobb a közösség, annál inkább fel tud szívódni az, aki a másikat kihasználta. Nem beszélve a növekvő mobilitásról és anonimitásról: mindez együtt olyan közeget teremt, amely az érzéketlen érdekemberek – a pszichopaták – számára szinte gondviselés-szerű.

Így aztán, ha azt akarjuk, hogy fajunk előbbre menjen, szembe kell fordulnunk az árral, és oly mértékben erősíteni magunk körül a kisebb közösségeket, amennyire csak erőnkből telik.

Matt Ridley (1958) a zoológia Oxfordban végzett doktora, tudományos ismeretterjesztő, számos bestseller szerzője, melyek 30 nyelvre lefordítva, milliós példányszámban keltek el. Leghíresebb művei a magyarul is olvasható Génjeink, A sötét bábok királynője és Az erény eredete. Legutóbb A józan optimista című könyvet jelentette meg az Akadémiai Kiadó. 

Matt Ridley: Az erény eredete itt megrendelhető.

Jakabffy Éva Zoé

Szólj hozzá

együttműködés evolúció csalás dawkins emberi ösztönök fogolydilemma tudományos ismeretterjesztés jakabffy éva jakabffy imre Szentpétervár matt ridley erény eredete vámpírdenevér thomas henry huxley somogyi peter neurobiologus somogyi peter oxford matt ridley az erény eredete somogyi péter somogyi péter agykutató University of Oxford Kropotkin Péter-Pál erőd